Humerus proximalis végének törése gyógyulási ideje, Előadás adatai

Proximalis humerus vég törések kezelése Összefoglaló: Bevezetés A humerus proximalis végének törései ma is nagy kihívást jelentenek a traumatológusok számára. A szerző ismerteti a törések osztályozását, különös tekintettel a Neer-féle klasszifikációra.

Mint minden ízületi törés esetében, az ellátás elsődleges szempontja a korai mobilizáció. A vizsgálat célja a Magyarországon leggyakrabban alkalmazott műtéti megoldások és a konzervatív kezelés hatékonyságának elemzése, két nagy forgalmú traumatológiai centrum adatainak elemzése után.

A vizsgált betegek egy része konzervatív kezelésben részesült, nagyobb számban azonban mindkét osztályon műtét történt. A műtétek jelentős részét minimálisan invazív sebészi technikával, fedetten, percutan dróttűzéssel, hagyományos vagy menetes Kirschner-dróttal, retrograd velőűrsínezéssel, retrograd vagy anterograd velőűrszegezéssel végezték. A darabos, nagy elmozdulással járó, gyakran ficammal társult töréseket általában feltárásos technikával, lemezes, csavaros ostesynthesissel rögzítették.

Az utóbbi időben egyre elterjedtebben alkalmaznak ún. Amennyiben a sebészi rekonstrukció nem lehetséges, vagy egyértelműen a fej elhalására lehet számítani, osteosynthesis nem jön szóba, primaer protézis beültetést végeznek.

A posztoperatív funkcionális eredményeket Constant Score pontrendszer alapján értékelték. Eredmények Az utánvizsgálat során leggyakrabban az adaptációs rögzítéseknél találtak szövődményeket, drótkicsúszást illetve elvándorlást, a törés redislocatioját.

Velőűrszegezéseknél a reteszcsavar migrációja és a túl hosszú szeg okozott panaszt. A Constant Score alapján a betegeket kiváló, jó, megfelelő és rossz kategóriákba sorolták. Megbeszélés Az operált betegek funkcionális eredményei jobbak a stabil osteosynthezisek után, amikor a mobilizáció korán megkezdhető.

A legrosszabb eredmények a darabos, nagy dislocatioval járó törések utáni fejmegtartó műtétek után születtek.